A sportágtörténeti sikereket elért triatlonista Vanek testvérek (Margit: világkupa 2., VB 3. hely, Ákos: világkupa 1., VB 3. hely) édesanyja, Lombos Éva mesél arról, hogy ő szülőként hogyan éli meg a gyerekei sikereit, küzdelmeit, és hogy milyen áldozatokkal jár az élsport a család részéről: Miért vitte el először edzésre a gyerekeit?
Az Építőkben futottunk a férjemmel, a Népligetben. Figyeltük a Fradi uszoda építését. Sikk volt akkoriban a gyereket úszni taníttatni. 1985 nyarán, mikor újra elkezdtem mozogni Ákos születése után, azt gondoltuk, hogy nagyfiunk, az akkor ötéves Bálint bent lesz a “gyerekmegőrző” uszodában, így én is tudok futni egy kicsit. Be is írattuk egy tanfolyamra, de nem szívesen járt, 3 hónap múlva pedig vége lett az első turnusnak. Ez viszont nagyon nem tetszett neki, érezte, hogy nem tud eléggé úszni, ráadásul, aki igazán jó, az mehetett a versenyzők közé és oda vágyott ő is. Újabb tanfolyam következett, 5 és fél évesen már hetente 2-3 alkalommal úszott. Ákos akkor már másfél éves volt és Margit is megszületett. Az uszoda mellett a Ligetben volt egy nagyon jó játszótér, szívesen mentünk oda a kicsikkel, míg Bálint úszott.
Ákost és Margitot együtt akartuk elkezdeni úszni járatni. Ezen nem kellett gondolkozni, természetes volt, hogy ott, ahol Bálint jól érzi magát, nekik is jó lesz. Ők 1991 szeptemberében kezdték. Ákos akkor már öregnek számított (hétévesen), Margit meg nagyon félénk volt, de mindketten mentek, csinálták, Bálint mutatta az utat.
Ákost 13 évesen eltanácsolták az uszodából. Ott csak az maradhatott, akinek megérte a napi 3 edzés, mert biztos volt, hogy élsportoló lesz. A szomszédunk triatlonozott, onnan ismertük ezt a sportágat. Kerékpározni szerettek a gyerekek, futni meg gyakran elvittük őket a hegyre, az iskolában is sokat futottak. Egyik nap Ákos nem ment úszni, én pedig azonnal levittem a Kondorosi uszodába, ahol az első edzésen közölte Mikó Károly, az edző, hogy a gyerek ne délutánonként járjon úszni, mert akkor csak az “amatőrök ” mennek, Ákosnak reggel kell járnia. Itt azonnal sikerélménye lett!
Margit 18 éves koráig úszott, de ő sem lett ott élsportoló. Az Apáczai Gimnáziumba járt, ugyanúgy, mint Bálint, ami a sport mellett nagyon nehéz iskola volt. A férjem évek óta noszogatta finoman, hogy neki is át kéne mennie triatlonozni, mert ott nagyobb sikerei lehetnének, de nem erőltette, csak néhány versenyen elindították, amikor már az úszó szezonnak vége lett. Szóval ott munkált valami Margit fejében is és a 18. születésnapján közölte a Fradiban, hogy abbahagyja az úszást és másnap már ő is a triatlonistákkal úszott. Csak ő az elején nagyon sérülékeny volt, mert a vérkeringése az úszás miatt sok nagy terhelést bírt el, viszont a futáshoz és a bringához az izomzata, az ízületei még sokáig gyengék voltak.
Amikor kezdett komolyra fordulni a dolog (emelkedett a heti edzésszám, beindultak a hétvégi versenyek), kötött-e a gyerekeivel valami egyezséget, hogy a sport ne menjen az iskola rovására? Ön mennyire tartotta fontosnak, hogy jó tanulók legyenek? Egyértelmű volt, hogy a sportot és a tanulást együtt kell csinálni. 13:40-re bent voltam a kicsikért az iskolában, 14 órakor kezdődött az edzés.
Természetes volt, hogy Bálint és Margit jól tanul. Ha néha becsúszott egy-egy négyes, soha nem gondoltuk, hogy az úszás miatt van: nem hittük, hogy úszás nélkül többet, jobban tanulnának. Ha nem úsznának, mást sportolnának. De sportolni mindenképpen kell. Szerintem a sport legnagyobb előnye, hogy olyan társaságba vezet, ahol jól érzed magad, biztonságban vagy, figyelnek rád. Sok drogprevenciós előadást láttam az iskolánkban és mindig azt kérdeztem utánuk, hogy ki és milyen alternatívát nyújt a drog helyett? A gyereknek társaság kell, nem a szülői tutujgatás. 13-14 évesen, ha a társaság, ahova csapódik, drogozik, ő is drogozni fog. Ha a társaság sziklát mászik, ő is azt fogja tenni… vagy úszik.
Ákos tanulmányi eredménye kicsit gyengébb volt, ő nagyon nehezen fogadta el az iskolai kötöttségeket: bármi, amire azt mondták, hogy kell, az benne csak ellenállást váltott ki, ezért gyakran panaszkodott a tanítónénije nekem. De ő mindenbe annyi egyediséget, különlegességet vitt bele, hogy ezt simán elnéztük neki. Őt a különlegességei miatt sztároltuk. Örültünk persze a jó osztályzatoknak, de soha nem volt elvárás az ötös.
Zsarolás, hogy nem mehetnek edzésre, ha nem jó a bizonyítvány, soha nem volt. Ha rossz jegyet kaptak, büntették ők saját magukat, hiszen magukkal szemben mindig maximalisták voltak. Korábban életformánk volt a futás, a gyerekek által pedig életformánkká vált az úszás, majd a triatlon. Bár én ott az uszodában soha nem érezhettem magam otthon. Vendég voltam a versenyeken a lelátón. De szorgalmasan mentünk, senkiben, soha fel se merült, hogy ellenkezzen.
Hogy mennyire nem ment a tanulás rovására a sport, azt bizonyítják a tanulmányi eredményeik, a végzettségük: Bálint az USA-ban doktorált, repülőgép mérnök. Ákos az iparművészeti egyetemen végzett videó szakon. Margit pedig az ELTE biológia szakán szerzett diplomát.
A Vanek testvérek: Ákos, Bálint és Margit
Szülőként szorongott-e valaha attól, hogy élsportoló gyerekei nem élik az átlagos gyerekek átlagos életét? Soha! Az zavart volna, ha az átlagos gyerekek átlagos életét élték volna. Tudtam, hogy a mozgás nem csak sétálgatás, udvaron futkározás szintjén kell egy embernek, hanem annál sokkal tervszerűbben, nagyobb mennyiségben. Nem akartam volna megfosztani őket a sportolás örömeitől, a mindennapos sikerélménytől, hogy ezt is meg tudtam csinálni, erre is képes vagyok. Abban, hogy valaki a legjobb sportoló lehessen, hatalmas szerepe van a családnak. Ön hogy gondolja: szülőként mennyire áldozták fel magukat a gyerekekért?
A gyerekeinkért éltünk. Azért nem másztam fára, mert nem kockáztathattam, hogy eltöröm a lábam, hiszen akkor ki viselné a gyerekek gondját? Ez egy jelképes szöveg, de mindenre jellemző. Soha nem éreztem, hogy áldozat lenne. A kolléganőim a saját gyerekeikért ugyanígy mindent megtettek, a tanári állás azért is volt jó, mert igazán akkor voltam csak lekötve, amikor a gyerekeim is iskolában voltak (a Budaörsi 1. Sz. Általános Iskolában tanítottam biológiát és földrajzot).
A gyerekeim feladata a tanulás és a sportolás volt, a miénk az ő kiszolgálásuk. Én nagyon szerettem, szeretem őket és a gondoskodásomat így fejezhettem ki, hogy amíg kisebbek voltak, reggelit csináltam fél hatkor, tízórait, délben rohantam értük, vittem őket edzésre, bevásároltam, tartalmas, sportolónak való vacsorát főztem este, amikor pedig lefeküdtek aludni, lábujjhegyen jártunk, hogy fel ne ébredjenek. De ez mind a gondoskodás, a szeretet megnyilvánulása volt.
A férjem dolgozott, hozta haza a pénzt, hogy mindezt finanszírozni tudjuk, később pedig akaratlanul is a nyakába szakadt az egész triatlon egyesület összes teendője, finanszírozása. Ezt már soknak éreztem. Nehezen viseltem például, hogy én is szerettem volna kimenni a saját gyerekeink versenyére megnézni őket, de nem fértem be a saját autónkba, mert másokat kellett a versenyre szállítani, így mehettem külön autóval. Anyaként mivel a legnehezebb megküzdenie? A gyerekek felnőtté válásával. Amikor még én mondhattam meg, hogy mit vegyen fel, mikor induljon edzésre, mit pakoljon a táskába, addig tudtam a feladatom. De amikor már éreztem, hogy hagyni kéne önállóan őket, az nagyon nehéz volt. Ha nem szóltam, hogy ezt is, azt is pakold be és elfelejtette, az nagyon rossz volt. Volt, hogy órákig kerestem egy jó repülőjegyet és Margit kiborult tőle, hogy ne foglalkozzam ezzel ennyit! Pedig én élveztem, mint egy nehéz logikai feladat megoldását. Megbeszélünk dolgokat, de nem ülünk egymás nyakán. Mindenben segítenek egymásnak ők hárman, de nem ész nélkül. Ha Bálintnak dolga van, közli őszintén, hogy most pl. nem ér rá kivinni a „kicsiket” a reptérre, oldják meg máshogy. És a sikereket hogy lehet elviselni? Nem olyan nehéz. Mert nem tart nagyon sokáig. Ma már csak annyi részem van benne, hogy én szültem meg és neveltem fel őket, de ez az ő eredményük. Nagyon örülök, hogy boldogok, nagyon örülök, hogy beérett a munkájuk gyümölcse, de tudom, hogy mennyi kudarc van mögötte és még mennyi újabb kudarc vár rájuk. Ez az érzés hamar helyére teszi a siker utáni eufóriát. Tudom, hogy holnap ugyanolyan hétköznap következik, mint a verseny előtt volt. Az anyagi nehézségek újabb problémát fognak jelenteni.
Világkupa-győzelem: Margit gratulál a bátyjának
Rio, 2016. Ön ott lesz? Végignéztem a londoni készülődést. Nem volt nagy élmény lemaradni róla. Rióra tudom, hogy már sokkal nagyobb az esélyük, de a triatlon nem csak három sportágból áll. Bármi közbejöhet.
Őszintén és reálisan úgy gondolom, Margit már van olyan stabil versenyző, hogy ha nem jön nagy sérülés, ki kell jutnia. Ő folyamatosan fejlődik és a legnagyobb kérdés, hogy milyen lesz addigra a futása, ami meghatározza majd a helyezését Rióban.
Ákos régóta áll egy helyben, néhány kiugró eredménnyel. Bízom benne, hogy az utóbbi versenyek adtak akkora löketet neki, hogy Ő is kijusson, és ha jól fel tudja készíteni magát lelkileg, akkor nagyon jó eredményre számíthatunk.
Én mindenképpen szeretnék ott lenni, látni a gyerekeimet, de repülőjegyet csak akkor veszek, ha lezárult a kvalifikációs időszak.
Azt szeretném, hogy idén legyenek olyan eredményeik, hogy igazi profik lehessenek. Ez alatt azt értem, hogy ne legyenek anyagi gondjaik, időben abbahagyhassák a versenyszezont, legyen idejük pihenni, időben el tudják majd kezdeni az alapozást, és hogy jövőre pontosan meg lehessen tervezni a versenynaptárukat, amiben legyen kijelölve a fő versenyük, amire a csúcsformát időzítsék. Lehet, hogy sok dolog nem úgy van, vagy volt, mint ahogy én láttam. De az biztos, hogy nem írtam semmit máshogy, mint azt én megéltem, ahogy azt én gondolom… Margitnak és Ákosnak sok erőt, kitartást és szerencsét kívánok a kvalifikációs időszakra! A Margittal készült interjút ide kattintva olvashatjátok, a szerző írásai pedig ezentúl a SportSupport oldalon jelennek meg, kövessétek a blogot további érdekes interjúkért, cikkekért!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: