Sok szülő azért nem szeretné, hogy versenyezzen a gyereke, mert félti attól, hogy a sportkarrierje végeztével ott marad majd húsz-harminc évesen diploma és állás nélkül, nulla forinttal a zsebében és nem tud új életet kezdeni. Holott ez egyáltalán nem lehetetlen: jól meghatározott életcélokkal, tudatossággal és szorgalommal elkerülhető az összeomlás. Darázs Rózsa háromszoros téli olimpikon, Európa-bajnok gyorskorcsolyázó, pályafutását a botrányoktól sem mentes szocsi játékok után fejezte be. Visszafogott, csendes, törékeny lánynak tűnik, de ahogy beszélgetünk, világossá válik, hogy mennyire erős, kitartó és céltudatos személyiség, akinek érdemes tanulni a hozzáállásából. Vele beszélgetünk arról, hogyan tudta feldolgozni az őt ért vádakat és hogyan talált magára az élsport lezárása után:
Hány évesen és hogyan kerültél kapcsolatba a gyorskorcsolyával?
Kétévesen már tudtam korcsolyázni, mert a bátyám jégkorongozott és anya mindig kivitt engem is a jégpályára és feltett a jégre. Egészen 2002-ig együtt űztem a gyorskorcsolyát és a gyorsasági görkorcsolyát, hiszen a két sport remekül kiegészítette egymást, az egyiket télen, a másikat nyáron lehetett csinálni, de idővel már versenyszerűen nem lehetett volna mindkettőt csinálni. Azért választottuk végül a bátyám is és én is a gyorskorit, mert olimpiai sportág volt, különben mindkettőt egyformán szerettem. Akkoriban még az számított reális célnak, hogy egyáltalán kijussunk a téli olimpiára, időközben viszont a korszerűbb edzésmódszereknek, a táplálkozási tanácsadásnak, a masszőrnek és hasonló háttértámogatásoknak köszönhetően egyre inkább felzárkóztunk az élmezőnyhöz: ma már a dobogót is reális esély lehet elcsípni, hiszen mind egyéniben, mind váltóban stabilan pontszerző eredményeink vannak az olimpiákon.
A 2014-es szocsi olimpiára már úgy mentél ki, hogy ez lesz az utolsó versenyed?
Szerettem volna még folytatni a sportot, ugyanakkor tudtam, hogy ez lesz az utolsó olimpiám. 26 évesen már fontosnak éreztem, hogy a karrieremet is elindítsam, hiszen eddig semmilyen lehetőségem nem volt kipróbálni magam a munka területén. A napi 8 órás edzések mellett az egyetemet sem egyszerű elvégezni, nemhogy dolgozni. Mondjuk az én generációmban szinte mindenki főiskolára vagy egyetemre járt a korisok közül, én közgazdász vagyok, a bátyám fogorvosként végzett és még sok nevet említhetnék, tehát nem lehetetlen, csak általában nem 5 évig tart, hiszen az olimpia éve mindig kimarad, az az év csak és kizárólag az olimpiai felkészülésről szól. Fel kell állítani a sorrendet: ha valamit el akarsz érni az életben, akkor ebben az időszakban a sport és a tanulás legyen egyformán fontos! Én edzőtáborokba is mindig egy rakás tankönyvvel indultam, mindig is tudatosan készültem a “civil” életemre is, hiszen tudtam, hogy a sport nem tarthat örökké. Szóval igen, úgy mentem ki, hogy az utolsó versenyem lesz, de nem ilyen körülmények között szerettem volna búcsúzni.
Váltás közben a 2014-es szocsi olimpián
A bulvármédia elkezdett botránykeltő cikkeket közölni, hogy nem volt jogos a váltóbeli szereplésed. Hogyan érintett ez téged ott kinn?
Még mindig nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet, pedig sokan kérdezték azóta és én is sokat rágódtam rajta, de akkor és ott az olimpián értetlenül álltam az egész ügy előtt. Kint volt egy ötös váltó, amiből ugye négyen lépnek pályára, én voltam a póttag. A helyszínen több tesztet futottunk, ami alapján végig a 3. helyen voltam, ráadásul a legfiatalabb versenyzőnk lázas betegen érkezett ki az olimpiára. A láz pedig az egyik legrosszabb, ami egy sportolóval történhet, az állóképessége nagyon meggyengült. Ezek alapján az a döntés született, hogy én indulok a váltóban, de ahogy ebből címlapsztori lett, az volt a legmegdöbbentőbb. A cikkekben az jelent meg, hogy édesapám (aki a gyorskorcsolya szakágvezetője) nyomott be a csapatba, holott neki erre egyedül nem is terjedt ki a hatásköre. Úgy állították be, mintha én egy pénzéhes kis valaki lennék, aki mondjuk egy éve belecsöppent ebbe az egész történetbe és nem dolgoztam volna keményen közel 25 évet azért, hogy itt lehessek… A másik váltóba már nem engem választottak, pedig a teszteredmények ott is azt igazolták, hogy az adott időben és helyen jó formában vagyok, ráadásul a dac is nagyon megerősített, de addigra már megjelent 4-5 olyan hangulatú cikk, ami azt eredményezte, hogy az én védelmem érdekében az edzők úgy döntöttek, mégsem én indulok a váltóban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a történtek miatt nem keserű a szájízem. Viszont nagyon komoly hatással volt rám: sokkal erősebb személyiséggé alakított, mint amilyen előtte voltam. Rendesen megtanított arra, hogy a helyén kezeljem a dolgokat, hogy tudjak nemet is mondani akár, és hogy ne szaladjak be minden kisutcába, mert a végén könnyen pofán vághatnak.
Hogy csináltad, hogy közel 25 év aktív sport és 3 olimpiai ciklus után egyik napról a másikra abbahagyva a korcsolyázást nemhogy depresszióba zuhantál és 10 kilót híztál volna, de boldog vagy, csinos és hajtasz az új céljaidért?
A hozzáállásom az edzésekhez szerintem tükrözi az egész életemet: mindig odafigyeltem a táplálkozásra, arra, hogy mit eszem közvetlen verseny előtt, edzések alatt, tulajdonképpen az egész testemre, a szervezetemre, hogy olyan állapotban legyen, amilyennek lennie kell egy sportolónak. Jól megtanultam a levezetés, rehabilitáció, a pihenés fontosságát, éppen ezért tisztában voltam azzal, hogy a napi 8 óra edzések helyett olyan nincs, hogy akkor ezentúl majd 8 órán keresztül nem csinálok semmit, mind a testem, mind az agyam tiltakozna ellene. De nem volt egyszerű beállítanom a napi rutint. Úgy kezdtem, hogy sokat futottam, egyedül. Délelőttönként 14-15 kilométereket, ami nagyjából a korábban a jégen töltött nettó edzésidőnkkel volt egyforma hosszú, délután pedig egy órát kondiztam. Először ez ment napi szinten, majd minden másnap, mostanra pedig beálltam a napi egy edzésre és a hétvégén pihenek. Azóta futottam már félmaratont is, pedig világéletemben utáltam futni! Tisztára kivoltam mindig, amikor 5 kilométereket kellett edzésen lefutni, jó, persze ez általában egy kőkemény edzés végén volt, de most meg szívesen csinálom. Lehet, hogy azért, mert akkor küldtek, most meg magamtól megyek… Úgy megszerettem, zenét hallgatok, elgondolkozok, eddig soha nem értettem amikor mások mondták, hogy mennyire ki tud kapcsolni a futás, de most már ráéreztem. Vannak is olyan ötleteim, hogy szeretném lefutni a maratont és egyszer megcsinálni Ironmant is, bár az úszás az gyenge pontom lenne, de a Balaton körbefutása is izgalmasnak hangzik.
Félmaraton kipipálva!
Egyébként most egyetemre járok levelezőn, ez lesz a második, jogi diplomám. Sok tárgyat vettem fel, de elsősorban az álláskeresésre koncentrálok, szeretném elindítani a karrieremet. Nehéz azért a civil életbe visszarázódni, olyan munkát találni, ami kielégít, hiszen eddig a sport volt az, amire áldoztam az életemet, ezért nem tartom kizártnak, hogy valami sporttal kapcsolatos munkát csináljak. Fontosnak tartom, hogy majd a munkámban is megtaláljam azokat a célokat, amik kihívást jelentenek és ugyanúgy oda tudom magam tenni, mint annak idején a sportban. Sokan szerintem ott csúsznak el az élsportolói karrier lezárásakor, hogy a normális életbe kikerülve nem találják a helyüket. Hiszen azt lehet mondani, hogy a sportolót, aki már letett valamit az asztalra, kiemelt bánásmódban részesítik. Persze iszonyú sok munka és áldozat idáig eljutni, de egy bizonyos szintet elérve már megvan annak a lehetősége, hogy csak a sportra koncentrálhassunk: legjobb tudásunk szerint megcsináljuk az edzéseket, cserébe pedig évente többször utazhatunk külföldi edzőtáborokba, ahol a legjobb helyeken szállásolnak el minket, a legjobb körülményeket biztosítják, az önkéntesek azért vannak, hogy minél jobban megkönnyítsék az életünket, majd ez megszakad és kikerülve a való világba szembesülünk azzal, hogy ha elhatározunk valamit, senki nem lesz ott, hogy segítsen, csak magunkra számíthatunk. Azért mert én 3 olimpián részt vettem, még nem fognak felvenni semmilyen munkahelyre, senkit nem érdekelnek a fizikai, vagy mentális képességeim, csak az, hogy van-e munkatapasztalatom. A munka világában még az olimpikonok is a nulláról indulnak és szerintem sokan ezt az akadályt nem képesek átlépni, hogy ugyanúgy mint a sportban, a nullából kell elkezdeni építkezni és nem kímélnek a pofonok sem.
Mennyire hiányzik a korcsolya, a csapat, a társaság?
Az a csapat hiányzik, akivel felnőttem. Nem emlékszem arra az időszakra, amikor nem ismertem volna őket, tehát mióta tudok magamról, azóta ők is mindig ott voltak, vannak velem. Eszméletlen élményeink vannak együtt és én ezekre próbálok gondolni, nem pedig az utolsó fél év történéseire, de persze ez nagyon nehéz. Maga a korcsolya is nagyon hiányzik, de egyre kevesebbet gondolok rá, mert nem hátra nézek, hanem arra koncentrálok, hogy most mit kell csinálnom, merre kell indulnom. És boldog vagyok! Most volt az esküvőm és egy egészen új élet kezdődött a számomra.
Szívből kívánok sok sikert hozzá!
A szerző írásai ezentúl a SportSupport oldalon jelennek meg, kövessétek a blogot további érdekes interjúkért, cikkekért!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: