Az első nemtől, a szerelemig

A KSI Kézilabda Akadémia játékosával készített riportból az is kiderül, hogy miért sírta el magát a jegyzőkönyvírónő egy bajnoki döntőn, és mitől rázza ki a hideg Demkó Dórát…

A 15 éves Demkó Dóra nem tartozik a legsudárabb alkatú kézis lányok közé, de kisugárzása mindent visz! Egy csillagszemű energiagolyó, mosolya, mint egy vakító gyöngysor, amikor pedig a kézilabdáról kérdezem csak lelkesen „csacsog”, de olyan magával ragadóan, hogy hirtelen kicsit mindenki a sportág szerelmese lesz…

Mikor és miért kezdtél el kézilabdázni?

Édesapám gyerekként és a gimnázium évei alatt is sokáig kézilabdázott és imádta ezt a sportot. Amikor óvodás voltam súlyproblémákkal küzdöttem és ő javasolta, hogy próbáljam ki a kézilabdát, mert nagyon jó sportnak tartja…

Szerelem volt első látásra?

Az első edzés nagyon-nagyon nem tetszett! Azt mondtam, hogy soha többet nem jövök le! De aztán mégis volt folytatás és nagyon hamar megszerettem a sportágat, különösen a csapatot! Nagyon nagy élmény volt számomra megtapasztalni a csapatösszetartást, hogy nagyon megbíztunk egymásba, hogy számíthatunk egymásra, hogy együtt küzdünk valamiért. Nagyon értékes emberi kapcsolatok alakult ki közöttünk, játékosok között. Ez az, ami igazán megtetszett!

A kézilabda örök szerelem marad?

Remélem! Tenni fogok érte! Nagyon sokat dolgozunk az edzéseken és nagyon szeretném, ha ez a sok munka nem lenne hiábavaló, hiszen már 10 éve ez a mindennapjaim része és szeretném, ha továbbra is az maradna. Igen, azt kívánom magamnak, hogy ez a szerelem az életem végéig elkísérjen.

Mit szeretnél elérni a sportpályafutásodban?

Elsősorban profi játékos szeretnék lenni természetesen, de ha mégsem jön össze, van B tervem. Mindenképpen a kézilabda közelében szeretnék maradni, ha lehet, mint edző vagy testnevelés tanár, de például a sportpszichológia is nagyon érdekel, bármi jöhet, ami a sport, ami kézilabda.

Ha azt mondanák, hogy holnaptól megszűnt a kézilabda a világon, akkor mi az, ami a legjobban hiányozna belőle?

Egyértelmű, hogy a csapattársaim! Hihetetlen kapcsolat van közöttünk! Ha nem lenne kézilabda, szerintem sokáig nem is találnám a helyem a világban. Nekem ez tényleg a mindennapjaim része. Van például, hogy nem az iskolába megyek először, hanem edzésre, ez a napi első élményem. A csapat, a csapattársak, a csapatmunka, a küzdés egymásért ez hiányozna a legjobban. Úgy gondolom, ahhoz, hogy jó emberré váljunk,  meg kell tanulni hogyan kezeljük az embertársainkat és én ezt itt tanultam meg.

Miben tett téged jobbá a kézilabda? Mi az, amit adott neked?

Megtanított küzdeni, hogy soha nem szabad feladni! Senki nem úgy született, hogy rögtön tud kézilabdázni, dolgozni kell, fejlődni, haladni lépcsőről- lépcsőre. Az eredmény nem mindig fog jönni elsőre, de ha nem adom fel, ha kitartó vagyok előbb-utóbb megjön az eredménye. Van, hogy olyan fáradt vagyok egy edzés után, hogy alig bírok megmozdulni, de amikor egy meccsen, egy bajnokságban beérik a munka gyümölcse, az hihetetlenül jó érzés, nagyon szép dolog, szinte szavakkal el sem lehet mondani.

Meséld el a legszebb kézilabda élményedet?

 13-14 éves korosztály voltunk soha nem nyertünk addig országos bajnokságot. Sokszor eljutottunk a döntőig, de a döntőben mindig kikaptunk. És akkor eljött megint a döntő pillanata, ott voltunk a győzelem kapujában, de kicsit összetörve gondoltunk rá, hogy lehet, hogy megint nem fog sikerülni, ismét vesztünk. A pályára lépés előtt 3 perccel felidéztük a lányokkal azokat a pillanatokat, hogy mennyi minden megtettünk mi már a győzelemért, milyen sokat dolgoztunk, futottunk, mennyit edzettünk, akkor most miért ne sikerülne? És olyan gyönyörűen, olyan színvonalasan játszottunk, tényleg szó szerint azt a SZÉP kézilabdát játszottuk, hogy a jegyzőkönyv író hölgy is elsírta magát. És meglett a győzelem! Most is kirázott a hideg, ahogy felidézem! Tényleg soha-soha nem fogom elfelejteni és ahol, amikor csak tudom, elmesélem ezt a csodálatos élményt, amit nekem a kézilabda adott.

Szöveg: Koós-Lukács Tímea