Kenusok: vagányak, sármosak, sikeresek…

Kenusok: vagányak, sármosak, sikeresek, lendületesek, kitartóak, tisztelet parancsolóak, jó alakúak, van önbizalmuk mégis szerények. Nekem ezek a szavak jutnak eszembe, ha egy kenus sportolót szeretnék magam elé képzelni. Két világbajnok kenusunkra, Vasbányai Henrikre és Mike Róbertre – akik párosban is számtalan sikert arattak -, abszolút állnak ezek a jelzők. De hogy hogyan találtak rá sportágukra és egymásra?  A Kolonics György Vízisport Központnál készített riportból kiderül.

Henrik, kérlek, arról mesélj, hogy találkoztál a sportággal? Miért kezdtél el kenuzni?

2003-bant mentem le először a BKV Előre SC-be kenuzni, hogy kipróbáljam milyen ez a sportág. Anyukám is, bátyám is kajakozott ugyanennél az egyesületnél. Kicsit duci gyerek voltam, anyukám mondta, hogy most már muszáj valamit csinálnom, viszont semmiképpen nem akartam azt, amit a bátyám. Igazából így lettem kenus és nem kajakos.

Rögtön beleszerettél a sportágba, vagy azért kellett egy kis idő, amíg ráéreztél az ízére?

Hát kellett egy kis idő, amíg igazán megtetszett… Mert ez egy olyan sportág, ahol nagyon dolgozni kell, edzésről-edzésre, és ezt nem annyira szerettem – mondja csibészes mosollyal. – Viszont amikor jöttek az eredmények az adott egy olyan pozitív visszajelzést, amiért úgy gondoltam, hogy megéri ezt csinálni.

Miért ajánlanád ezt a sportágat a gyerekeknek?

Azért ajánlom ezt a sportágat a fiataloknak, mert ez tényleg nem az a sportág, ahol egész évben bent kell lenni egy teremben. Tavasztól-őszig kint lehetünk szabadban, a természetben és ez óriási. A sportág megszerettetésénél szerintem nagyon fontos szerepe van a nevelőedzőnek, hogy kihez kerül a gyerek és milyen edzéseket fog csinálni. Sok edző már a nagyon fiatalokat is keményen versenyezteti, kiégeti.  Az én edzőm Varga Zsolt nagyon értett hozzá, hogy szeretesse meg a sportágat velünk. Emlékszem, hogy mennyit túráztunk kenuval, tüzet raktunk, sütögettünk, egyszerűen jó volt ebbe a közösségbe tartozni, valahogy fel volt építve az egész, volt hangulata, csapattá kovácsolt minket.

Mi hiányozna az életedből, ha nem lenne a kenu?

Nem tudnék mit kezdeni a rám szakadt idővel, el sem tudom képzelni, hogy nem jövök ide le minden nap a vízitelepre, úgyhogy ez a közeg és a társaság hiányozna a legjobban.

Hogy tudtok együtt dolgozni Mike Robival?

Nagyon jól. Eléggé különböző személyiségek vagyunk, de ez mégis könnyebbség ebben az esetben, kiegészítjük egymást. Volt olyan párom, aki a legjobb barátom volt és neki nehezebben tudtam megmondani a véleményemet, hogyha láttam benne valami hibát, azt inkább magamban tartottam, nem akartam megbántani. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Robival nem vagyunk jóban (!), csak ez egy munkakapcsolat is egyben. Nagyon jól összehangolódtunk.

Robi, te hogy lettél kenus?

Általános iskolában testnevelés tanár volt az osztályfőnököm, aki egy evezős családból származott. Amikor felfedezte, hogy jó fizikális adottságaim vannak, felvetette, hogy jó lenne kamatoztatni ezt egy olyan sportágban, ami Magyarországon nagy múltra tekint vissza és jó eredményekkel bír. Leküldött először – természetesen – kajakozni. Amikor lejöttem a vízi telepre, először – szerencsére – egy kenus edzővel találkoztam, és ő mondta, hogy próbáljam ki a kenuzást.

Mi tetszik neked ebben a sportágban, miért ajánlanád a gyerekeknek?

Első érv, hogy ha körbenézünk itt a Gubacsi hídnál, gyönyörű a környezet, a víz! Minden nap kint tudunk lenni a természetben és nem kell egy zárt teremben küzdeni, edzeni. Megvan a szépsége a szabadban sportolásnak. A természetben vagyunk tavasztól őszig, követjük a természet változását, ez nekem nagyon fontos szempont volt. A másik, hogy egy olyan sportágat lehet űzni, ami Magyarországon tényleg nagy múltra tekint vissza. Minden olimpiáról a legtöbb érmet, ráadásul aranyérmeket hozzák haza a sportolók, kiemelt figyelem kíséri őket mind a médiában, mind a közvéleményben. Ami szintén fontos, hogy lehet feszegetni az embernek a határait. Ennek főleg a mai világban van kiemelt szerepe, amikor egyre inkább elpuhulnak a gyerekek. Ha sportolnak, kenuznak, ki tudnak tűnni a többiek, az osztálytársaik közül a kemény munkájukkal és nem a hülyeséggel. Ki tudják magukból hozni a maximumot, magukhoz képest is tudnak folyamatosan fejlődni. A befektetett munkájukkal tudnak példaként állni a többiek előtt, hogy igen én reggel ötkor felkelek, hogy edzésre tudjak menni. Szerintem a teljesítmény, a munka tiszteletet parancsoló, a fiatal srácok körében is.

Hogy találatok egymásra Henrikkel?

Nagyon könnyen! Egy klubban edzettünk én egy másik sráccal indultam volna 2013-ban egy válogatón, csak ő megsérült a hátán, így adott volt, hogy Henrikkel próbáljuk ki egymást, és onnantól kezdve jól működik a párosunk.

A ti esetetekben miközben egyéni sportolók vagytok, mégis csapatjátékosok is egyben. Fontos az egyéni fejlődés, de össze is kell hangolódnotok.

Igen, tulajdonképpen 90 %-ban egyéni edzéseket végzünk és 10 % az, amikor együtt edzünk. Hetente kétszer megyünk együtt párosban. Nekem különben jobb, hogy többnyire egyesben kell edzenem, kihozni magamból a maximumot nap, mint nap. Tulajdonképpen kis felüdülésnek nevezném a párosozást. Furcsán hangozhat, hiszen amikor ketten vagyunk egy hajóban, akkor még inkább oda kell tenni magam, egyesben lehet egy kicsit sumákolni, de ha párosban kiveszem az erőt, azt a másik rögtön megérzi. Ugyanakkor könnyebben fel lehet dolgozni, kompenzálni verseny-szituációban bizonyos extrém helyzeteket, a szelet, a hullámzást, vagy ha a többiek jobban bekezdenek, kettesben gyorsabban be lehet hozni a hátrányt. A mi párosunk jól működő egység, kiegészítjük egymást.

Szöveg: Koós-Lukács Tímea