Sport-e a néptánc?

Szülőként először talán az óvodai falragaszokról, vagy az első óvodai szülői értekezleten tájékozódhatunk gyermekeink számára elérhető délutáni foglalkozásokról, sportolási lehetőségekről. 3-4 éves kortól ugyanis már játékos formában meg lehet ismertetni egy-egy sportág alapjait a gyerekekkel, meg lehet, és meg is kell szerettetni velük a mozgást, testedzést. Ehhez nyújtanak kiváló lehetőséget a délutáni foglalkozások, mint például a legtöbb óvodában elérhető néptánc. Számos érv szól mellette: jól átmozgatja és megénekelteti a gyereket, megmutatja neki a csapathoz tartozás érzését, az óvodai fellépések során pedig belekóstolhat kicsit a szereplésbe is. De vajon sport-e a néptánc?

Ferenczy Csaba, a több mint hatvan éve működő Hajdú Táncegyüttes művészeti asszisztense, férfi tánckarvezetője válaszol a kérdéseimre: Találkoztál-e már a pályafutásod során olyan, vagy hasonló kritikával, hogy a néptánc nem is igazi sport?

Találkoztam, de én magam sem sportként tekintek rá, sokkal inkább a hagyományőrzésnek, művészetnek, önmegvalósításnak és nem utolsó sorban a szórakozásnak egy különös elegyeként. Azért hozzáteszem, hogy heti háromszor próbálunk, alkalmanként három órát, aminek a bemelegítés, erősítés, nyújtás és a technikai gyakorlatokat magába foglaló tréning is részét képezi. Elég komoly állóképességet igényel egy két-három órás műsorunk végigtáncolása is. Az emberek fejébe, ha meghallják, hogy néptánc, nem feltétlenül a valós kép villan be: arra bíztatok mindenkit, hogy nézze meg, milyen egy hortobágyi botoló, egy kalotaszegi legényes, egy palatkai szökős vagy épp egy gömöri csárdás! Elképesztően színes, változatos és izgalmas a mi világunk…

Részlet a Hajdú Táncegyüttes “Feketetó” c. táncszínházi előadásából

Mennyire sikerorientált a néptánc? Csak a legjobb táncosoknak van helye kibontakozni, vagy tudtok teret engedni azoknak is, akik ugyan elbotlanak a saját lábukban, de élvezik a közösséget, az éneklést, a muzsikát?

Megfordítanám a kérdést! Alapvetően közösségi műfaj a miénk, ami adott esetben teret enged a szólista ambícióknak is, szólótáncversenyek formájában. Színpadra általában csoportként állunk, persze, ha a koreográfia megkívánja, itt is vannak szólista szerepek. Ugyanakkor fontos elmondani, hogy nem a színpad és a fellépések a fő szervező elem a néptáncban. Mindennapjainknak sokkal jelentősebb részét képezik a próbák, a táncházak és a közösségenként változó, együtt megélt programok (májusi szerenád, húsvéti locsolkodás, nyári táborok, táncházak, stb.) és maga a tánc, ami, mint már említettem, önmegvalósítási forma is, hiszen a szabályszerűségeit megismerve és jól alkalmazva valójában egy improvizatív műfaj.

Mit gondolsz a tánc és a tanulás kapcsolatáról? Nem megy az iskola rovására?

Úgy gondolom, hogy aki kellően kitartó, elhivatott és szorgalmas ahhoz, hogy hetente több alkalommal a csoportnak, az együttesének, vagy ennek a műfajnak szentelje az idejét, az képes az élet más területén is kamatoztatni ezeket a tulajdonságait. Idő és energia szempontjából is össze lehet egyeztetni a tanulást és a táncot. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy fejben dől el, hogy a tanuláson kívüli szabadidőt ki mire fordítja. Lehet otthon ülni egy játékkonzol előtt, a tévét bámulni, vagy az ezekre fordítható szabadidő „kárára” lehet focizni egyet a haverokkal, korcsolyázni, biciklizni, színházba járni, vagy épp egy táncpróbán izzadni. Ha valaki nem az utóbbiakat csinálja, akkor nem ideje nincs, hanem az akarata hiányzik. Gyerekcsoportban egyébként heti két próbát tartunk, alkalmanként 2 órásat és nekik azért hétvégenként is ritkábban vannak fellépéseik. A felnőtt csoportban természetesen többet próbálunk és majdnem minden hétvégén megyünk fellépésekre. A téli időszak, amikor már szabadtéri rendezvényeket nem tartanak, valamivel nyugisabb. Azt gondolom, hogy a gyerekek nem maradnak ki semmiből a néptánc miatt, vagy ha mégis, a közösség mindenért kárpótol! Gyakorlatilag együtt nőnek fel a csoporttársakkal. Ez a közösség mellettük áll jóban-rosszban.

Aki egyszer belekóstolt a néptánc világába, nehezen szakad el tőle. Te is nap mint nap egyensúlyozol a civil életed és a tánc között…

Szakmámat tekintve közgazdász vagyok, jelenleg a debreceni Csokonai Színház alkalmazásában, mellette pedig a Hajdú Táncegyüttes művészeti asszisztense, férfi tánckarvezetője. Megélhetésként soha nem akartam csak a tánccal foglalkozni, azt szerettem volna, hogy ez megmaradhasson egyfajta szerelemnek. És így is lett! Megmaradt számomra függőségnek, életformának. Mindennapjaim is e kettősség jegyében telnek: pályázatokat írok, szervezek, számolok, költségelek, asszisztenskedek, koreografálok, szalagtűzős táncokat tanítok be, vagy pároknak segítek az esküvőjükre való táncos „felkészülésben”; táncházakat, rendezvényeket, koncerteket szervezünk a Hétmérföldes Kulturális Együttes égisze alatt és természetesen aktív táncosa vagyok a Hajdú felnőtt csoportjának. Korábban évekig vezettem az együttes ifjúsági kettes csoportját, több évig gyerekcsoportokat és a HAJKEFE (Hajdú Kezdő Felnőtt) csoportot is.

Mit mondanál a szülőknek, miért tereljék a néptánc felé gyermekeiket?

A néptánc jóval több, mint hobbi, inkább életforma: a közösség, a gondolkodásmód, az értékrend, ami körülvesz, mind-mind ebbe az irányba mutat. Sebő Ferencet idézném: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.”

A szerző írásai ezentúl a SportSupport oldalon jelennek meg, kövessétek a blogot további érdekes interjúkért, cikkekért!